A mozigépész és a futóbolond – avagy egy rendhagyó mozilátogatás margójára…

Megkerülve a Földet, 2016. január 27.  ködös estéjén megérkeztem Budapestre… Tizenegy hónapja megállás nélkül filmezek.A Vígszínház mellett egy kis mozi felé baktatok. Ma Kino Café-nak hívják… Az öreg mozigépész barátom szótlanul lépked mellettem a párás nagykörút esti árnyékai között, miközben magam is elmerülök a gondolataimban: vajon miért erősködött, hogy jöjjek el vele és nézzünk meg együtt egy filmet, mielőtt ismét elhagyom Magyarországot, rohanva tovább felvételeket készíteni távoli világokban?

Ráadásul számomra egy teljesen ismeretlen filmre invitált… Erősködött hogy jöjjek el vele…

Furcsa ez az egész – gondoltam –, miközben a ködös, számomra már szinte idegen módon új pompájában csillogó pesti körúton sétáltunk. Húsz éve nem jártam így, gyalogosan errefelé… A mozigépész nem Arra a magyar filmre invitált, amiről a kritikusok és a nemzetközi sajtó is harsog már hónapok óta, és már most a híres “arany bálvány” nagydíj előre kikiáltott várományosának tűnik, hanem egy számomra teljesen ismeretlen, de szintén magyar rendező(nő) alkotását választotta. De már jól ismerem a barátomat, adok a szavára…

Betoppanva rögtön meglepett, hogy a kis moziban a zsúfolt előtérben kialakított kávézó tere nagyobb vol,t mint a tizenöt szék befogadására szolgáló nézőtér… A sok fiatal és néhány idősebb vendég közt elvegyülve/átvágva sikerült még az utolsó percben a film kezdése előtt jegyet szereznünk… Közben elmerengtem, ahogy a tekinteteket kerestem, vajon mit fogok átélni itt,  hiszen ritkán fordulok meg ilyen minimalista, szinte liliputi helyszíneken/filmszínházakban, pláne itt Magyarországon, amit közel húsz éve elhagytam.

Lassan elsötétült minden és belecsöppentem egy nem várt világba.

A karmester (a filmrendező) többször élesen (bele)vágott. Most az Egdmond nyitány (Ludwig van-tól). Kavarogtak a képek, a vihar egyre fokozódott, és… sírtam… többször is rázott a sírás… Tizenöt ember társaságában sírtam úgy ismét, mint annak-idején amikor a Schindler listáját láttam először. Akkor nagyon sokan voltunk abban a patinás nagy filmszínházban. Ma este, itt, most csupán tizenöten.

Akkor, annak-idején a Schindler rendezője már világhírű volt. A ma esti film rendezője nem lesz az. A film végén, amikor mindennek vége lett és a stáblista is véglegesen feketébe fordult, akkor megértettem, hogy öreg barátom miért cipelt el erre a filmre. Negyvenhárom éven át kerestem a választ egy kérdésre.

Nagy köröket jártam be, a világ végére is elmentem, kerestem, sokfelé éltem, és most, ma este, amikor már nem is reméltem többet, hogy keresésem eredménnyel jár, a sors finoman, tapintatosan, halkan és szelíden Budapest szívében egy tizenöt férőhelyes kis moziban, régi-modern díszletek között letette elém a választ, amit oly sok éven át a világot keresztül-kasul bolyongva kerestem és most megéreztem hogy valahol mindig ott volt a lelkemben mélyen. Nagyon mélyen. És ekkor döntöttem. Most már tudom, hogyan tovább.

És ismét világossá vált számomra az is, hogy művészet nélkül nem lehet…

A mai világban csak a művészet menthet meg minket… Azon keresztül kaphatjuk meg a megváltást. Ha tehetitek, vigyétek el szeretteiteket Fekete Ibolya filmjére:  “Anyám és más futóbolondok a családból”…

Fogel Frigyes

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s