Egy rendhagyó március 15

avagy gondolatok egy (hó)vihar kellős közepéből…

Hajnal óta ülök a dolgozószobám ablaka előtt és nézem ezt a hóvihart… Még éjszaka a magyar kormány lemondta a hivatalos ünnepségeket az időjárásra hivatkozva. Eddigi 40 évem alatt nem emlékszem olyan március 15-re, amikor hóvihar bénította volna meg az ország életét, persze arra sem, hogy aznap este, amikor a pápa lemond, a világsajtó fotósai által megörökítve csodálhatjuk a látványt, ahogy egy hatalmas villám becsap a Szent Péter Bazilika főkupolájába.

Véletlenek pedig nincsenek. Rudolf Steiner valahol azt mondta (nem pontosan idézem), hogy az időjárás tükröződése az emberek lelki állapotának. Még ha ezt a gondolatot sokan meg is mosolyogják, hozzá kell tennem, amikor először hallottam ezt, akkor bizony megálltam egy pillanatra.

Most nézem a közösségi oldalakat a neten, és látom hogy legtöbben csak keseregnek az időjárás kapcsán (is)… Nincsenek véletlenek. Most először valószínűleg tényleg nem olyan lesz a március 15.-e, ahogy hosszú évek óta a szokásos forgatókönyvek szerint szokott volt lenni. A természet erői most megadták nekünk a lehetőséget, hogy ki-ki otthonában vagy a munkahelyén csendesen elmeditálhasson, urambocsá: máshogy ünnepelhesse meg ezt a napot. A szabadságunk napját.

Szabadság? Ünnep? Mit is látok én most?

Azt látom (a közösségi oldalakon és a személyes kapcsolataim területén is), hogy a kiművelt emberfők, tudósok, művészek, azaz az írástudók ma hajnalban is ugyanúgy keseregnek, gyűlölködnek, egymás cinizmusában fürödnek, az aktuálpolitikán hergelik egymást és ráadásul köztük vannak olyanok is, akiket gyerekkorom óta ismerek és több évtized elteltével is csak arra képesek, hogy lájkolják egymás nyavalygásait. Semmi többre.

Miután életem közel felét külföldön töltöttem eddig (és nemrég jöttem haza, hogy itt folytassam életemet, s ezt a döntésemet nem bántam meg!), szóval azt hittem én naiv, hogy ennyi év után talán azok közül, akiket régóta ismerek (közelről vagy távolról), valami változást látok vagy legalábbis valami fejlődés lesz a hozzáállásukban illetve gondolkodásukban. És ma hajnalban (is) azt kell látnom hogy nem. Még nem…

Talán ez az idő, a hó, ami most minket bezár oda, ahol éppen most vagyunk, egy lehetőség lehet arra, hogy azokon a “fránya érzelmeken” kicsit úrrá legyünk és átgondoljuk a helyzetünket. Esetleg nem kellene már abbahagyni a sebeink nyalogatását? Esetleg nem kellene utánanézni, hogy mit jelent pontosan a liberalizmus, a konzervateizmus, a politika művészete ma és a régi kultúrákban, esetleg megkérdezni önmagunka, hogy így akarunk meghalni – majd egyszer: keseregve, másokra mutogatva, az aktuális hatalmat/főnökeinket okolva és bűnbaknak megtéve, miszerint csakis ők tehetnek mindenről.?!

Mert mindannyian elhagyjuk egyszer ezt a földi létet, a mostani jelmezünket. De nem mindegy, hogyan.

Egy barátom minap mondta nekem, hogy az itthoni fiatalok – összehasonlítva a nyugatiakkal – mennyire mások. És sajnos nem pozitív értelemben. Amíg az itthoniak túlnyomó része (és ez az én személyes tapasztalatom is) az aktuális őrjöngéseiknél többre nem képes, addig határainkon túl sok fiatal az őrjöngések helyett megszervezi a saját életét, új formákat építenek fel, előadásokat tartanak, de legalábbis emberi módon próbálnak kommunikálni, valami dialógust felépíteni egymás között. És láss csodát, sokszor sikerrel történik mindez.

Érdekes lenne tudni hogy itthon hányan vannak ma közöttünk olyan fiatalok, akik tudják, mit jelent áldozatot hozni. Úgy, ahogy 1848-ban áldozatokat hoztak… A hazájukért, önmagukért és értünk is… És most nem a szirupos történetekre gondolok, hanem az akkori és mai indivídumokra.

Tudom hogy vannak ilyenek, és hogy lesznek is. Hisz ilyen emberekkel élek és dolgozok együtt már sok éve. Ők, nem sírnak az interneten és a privát életükben, hanem bátran tesznek, építenek, és lerázzák magukról a cinizmus bénító démonait, és munkáik gyümölcsét már most lehet látni. A  régi struktúrák ideje lejárt.

Döbbenetes számomra, hogy ezt egyetemi docens vagy művész barátaim közül sokan, még ha érzik is, de nem képesek felfogni. Az “egyszerű” emberek valahogy sokkal előbbre tartanak ennek felismerésében – legalábbis szubjektív tapasztalataim szerint. Manapság egy olyan világban élünk, ahol már nincsenek titkok, minden kiderül, a nagy kérdés csak az, hogy mennyi erőnk van igent vagy nemet mondani.

Mert szerintem azt, amit most megélünk, egy bizonyos tesztnek is lehet nevezni. Van-e akaraterőnk és bátorságunk igent vagy nemet mondani. Ahogy ezen a napon sok-sok évvel ezelött sokan meg is tették.

Saját tapasztalat: Ha megtesszük az első saját egyéni lépéseinket a szívünkre hallgatva (nem csak a józan eszünkre), akkor a segítség meg fog jelenni életünkben. De amíg ez az első döntő, legnehezebb lépes nem történik meg, addig tovább mérgezzük a saját és mások életét, hamis biztonságban érezve magunkat exkluzív langymeleg pocsolyánkban.

Nemrég kaptam egy levelet. Határon túli magyaroktól jött. Ezt írták:

“Kedves Frigyes!

Mi nem lájkoljuk a Kulturális Kreatívok közösségi oldalán megosztott linkeket, írásokat. Mi nem kommentelünk ezeken az oldalakon. Mi…. Csendben vagyunk. Figyelünk. De tudnod kell, hogy veled, veletek vagyunk. Sokan vagyunk. És mi is dolgozunk. Veletek, együtt. Csak azért írjuk meg ezt neked, hogy tudd.”

Kívánok egy szép, egy szellemben, lélekben forradalmi március 15-ét mindenkinek határon innen és túl!

Szeretettel,
Fogel Frigyes

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s