Mácsai Pál: Dicsőséges nagyurak (Petőfi Sándor verse)

1994 tavaszán, az akkori Budapest Sportcsarnokban láthattuk a Hiszünk a dalban című rendezvényt. Több együttes és művész mellett Mácsai Pál is fellépett. Az előadás az akkori gőgös, fennhéjázó, népnemzetieskedő hatalom ellen szólt. Ma, az új alkotmány köztársasági elnök általi aláírása napján talán nem is lehetne aktuálisabb a vers üzenete. Egy ilyen nagyszabású rendezvényre pedig nagyon nagy szükség lenne napjainkban is. Csak hát művészeink (is) hallgatnak.

Érdemes figyelni, ahogy a vers előrehaladtával halkul a közönség, és a közepénél már síri csönd van a tízezres sportcsarnokban. Mácsai Pál és a művészet ereje, ha nagy szavakat akarnék használni, de nincs mit tenni, ez történt ott, akkor.

Feltöltötte: Kátai Zsolt

Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat

Magad szájába rakd az ételt,
erőddel ajándékozz minket,
Magadat, gondozd-fürdesd,
tisztaságoddal ajándékozz minket.

Amíg magadat meg nem gyógyítod,
ne gyógyítsd a társadalmat.
Amíg magadat meg nem mented,
ne mentsd meg az emberiséget.

Ha önmagát javítaná
száz ember,
ezer,
millió:
a mohók
hiába futkosnának,
a zsarnokok
zászlóért, fegyverért hiába kapkodnának,
puszta levegőt markolnának:
a társadalom meggyógyulna,
az emberiség megmaradna.

Weöres Sándor

Hermann Hesse – Megcsonkított tölgy

Öreg tölgy, hogy megcsonkítottak,
Mily furcsa vagy és idegen,
Szaggattak, szenvedtél kínokat,
Mégis itt állsz dacosan, ridegen.
Olyan vagyok, mint te, nem halt el
Megnyirbált, kínzott életem,
A mindennapok mocskából fel,
Homlokom a fénybe merítem.
Mi gyöngéd és szelíd volt bennem,
Holtig gúnyolta a világ,
De éltem összetörhetetlen,
Boldog vagyok, békés s vidám.
Levelek hajtanak türelmes,
Szerteszabdalt ágaimon,
És dacolva kínnal szerelmes
Szívvel csüggök e bolond világon.

Hermann Hesse (1919)
Fordította: Horváth Géza

Hermann Hesse
Örök változás
Helikon

Márai Sándor – A Jós

Vigyázz, figyelj, fordítsad el fejed, nézz másfelé…; nem, már késő. Már észrevett és felénk tart. Egy pillanat még és itt lesz, megáll az asztal előtt, a legfrissebb újságokkal kezében, biztos és széles mosollyal arcán. Természetesen ezt kérdi majd, diadalmasan: „No, megmondtam?…” S én kényszeredetten vigyorgok majd, és udvarias fejbólintással felelem: „Igen, megmondta.” Aztán leül és elmondja. S megint igaza lesz. S közben mindegyre a múltat emlegeti majd, ennen hasára vereget, örökké tanúságra hívja az eseményeket, és bizonyít. S mindig igaza lesz, ahogy mindig igaza volt.

Mert ő az undok ember, aki megmondta, aki csakugyan előre látta, és kertelés nélkül „kifejezést adott gyanújának” – előszeretettel használ ilyen szavakat -, ő az, aki már tavaly márciusban sejtette, s egy társaságban, ahol azóta is gyakran emlegetik, szó szerint megjósolta – mit? Hát az egészet. Megjósolta, hogy baj lesz. Mert azzal a zseniális fejével ő már évek, igen, évtizedek előtt gyanította, hogy az egész, úgy, ahogy van, nem vezethet jóra. Hallott valamit, olvasott valamit, s a hallottakat és olvasottakat lángelméjében csoportosította, megvizsgálta, elemezte, részeire bontotta, aztán agyának zseniális mézgájával megint összeragasztotta, s akkor megmondta, három év előtt, márciusban, egy budai kávéházban, több tábornok, egyetemi tanár vagy drámai szende és alanyi költő jelenlétében, hogy az egész dolog, úgy, ahogy látszik, fejlődik és alakul, végül is nem vezethet jóra. S tökéletesen igaza volt. A részletekben is igaza volt.

Mert tagadhatatlanul ért hozzá, mesterségéhez, a jósláshoz, sokat tanul, minden szabadidejében francia, angol, német és olasz lapokat olvas, leveleket kap Koppenhágából, van egy ismerőse az angol halászati minisztériumban, kapcsolatai a stockholmi japán követséggel elsőrendűek. Ezért nem téved soha. Nem is tévedhet, mert az általános tétel, melyre részletes következtetéseit felépítette, csalhatatlan volt és hibátlan – a tétel, mely szerint az emberiség vakon és süketen halad balsorsa felé -, s a részleteket már csak ki kellett számítani, mint a keresztrejtvényben a dél-amerikai folyót vagy a vesebaj latin nevét. Ő tudta, a disznó. Összeszorított fogakkal, némán és keserűen nézem. Igen, már észrevett, már felénk tart. S mindjárt itt lesz, megáll és leül s elkezdi… – mit?

Hát a többit, amiben megint csak igaza van. Elmondja, hogy ez még nem a vég, nem is a vég kezdete, ez még csak előjátéka az előjátéknak, még messze van az első felvonás, hol tartunk még attól, hogy a japánok megegyék a kínaiakat, s Dél- Amerikában kitörjön a szociális forradalom! Nyugodtan ad elő, beszéd közben nem néz a hallgatókra, kissé túlnéz az emberek fején, a jövőbe néz. A jövőbe, mely sötét. Miért sötét? Azért, mert ő tudja, s tudod mit? – azért, mert ennek az undok embernek csakugyan igaza van, eddig még nem tévedett, a részleteket is remekül agyalta ki, a jövőbe lát, melyet minden idegével és eszméletének minden sugarával tapogat, a jövőbe, melyet a jelenből vezet le, dedukciós eljárással, tudományosan, beavatottan és csalhatatlanul. Ez az ember az én legnagyobb ellenfelem. Mert nincs érvem ellene. Mert mindig igaza van. Mert csakugyan megjósolta, három év előtt. S mert érveivel szemben nem érv az én hitem, hogy hiszek a csodában, a lehetetlenben, a kiszámíthatatlanban, hiszek abban, hogy végül is másképp lesz.

Mert erre csak legyint, fölényesen, s előhúz zsebéből egy Fehér Könyvet vagy Kék Könyvet, s fejemre olvassa a valóságot, mely pontosan olyan aljas, ostoba és kegyetlen, mint ő mondja és hiszi. Ő az én ellenfelem, mert mindig igaza van, s mert nem mondhatom neki, hogy tartsa két tenyérrel száját, mert nem tudja a titkot, amit csak a költők tudnak, hogy amit kimondunk, az kissé már van is, létezni kezd, mert kezdetben van az Ige, s aztán test és valóság és sors, végzet lesz az Igéből – nem tudja és nem hiszi, hogy ami az ő odvas szájában ma jóslás, az három év múlva kissé azért is lesz valóság, mert ő egyszer, csalhatatlanul kimondta. No, már itt is van. Már vigyorog. Tessék, üljön le, Kovács úr. Hát mondja csak, mi lesz tavaszra?…

Márai Sándor

Hamvas Béla – A Zarándok búcsúja

“A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt:

Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg.

Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod.

 

Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.”

Hamvas Béla

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak…

Ki minek gondol, az vagyok annak…
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz, hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod:
Szemem tavában magadat látod.

Weöres Sándor

Márai Sándor – Január

A harangok elhallgattak, az ünneplők a nagy csöndben az ablakhoz álltak, nézték a havas éjszakát, a múló időre gondoltak, a halottakra, az életre.

Mit is akarok, még az élettől? – gondoltam, pezsgőspohárral a kezemben. – Élni végtelenül, mint egy sejt, melynek egyetlen értelme és becsvágya a korlátlan létezés?

Nem akarok már végtelenül élni. Mindent megkóstoltam, ízleltem a halált és az örömet. Most már az élet értelmét akarom. Mi az élet értelme?

Az évek elhozták ezt a titkot is: egy reggel felébredtem és megtelt vele az életem. Most minden egyszerűbb, érdekesebb és reménytelenebb.

Az élet értelme az igazság. A tűnődés és a kétely, a kutatás és a kielégülés, a tévedések és káprázatok, a jelenségek, és az enyészet mögött van valamilyen közös értelem, mely sugárzik és áthatol mindenen. Ez az igazság nem tételes.


Az élet eltelt azzal, hogy reméltem vagy vágyakoztam. Ember vagyok. Mindenfélét akartak tőlem: szerelmet és gyűlöletet, embertelenséget és emberiességet, s mindenki az egészet akarta. De az élet nem akart tőlem semmi mást, csak az igazságot. Erre születtem. Nehéz elismerni, még nehezebb elviselni. De talán nem is lehet másként élni, csak az igazság jegyében.

Igaz, olyan ez az öntudat, mintha valaki mindörökké dinamittal járna az emberek között. Nem lehet „gyakorolni” az igazságot, mert az emberi élet nem bírja el. De tudni róla, hallgatagon, mint az Istenről: ez az élet értelme. Mindent, amit az élet mutat, e különös és kegyetlen nagyítóüvegen át nézni, melyet Isten adott nekünk, s melynek köznapi neve az értelem. Már nem hiszek semmi másban, nem vágyom egyébre, csak az értelem igazságára. Mindenki meg akart alázni, magáévá akart tenni, a tömeg és az egyesek is, a munka és a nők, a halál és az öröm. De van egyfajta szabadság, mindezen felül, amelyet nem vehetnek el többé tőlem. Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a világ és a halál ostromát.

Milyen érdekes és egyszerű most minden! Régebben, a vágyak, az ábránd és a dőre reménykedés ködfátyola mögött minden tetszetős és gyanúsan vonzó, kissé félelmes és veszélyes is. Az idő megtanított reá, hogy a halál az élet egyik büszke ajándéka, magyarázat és válasz is. Az értelem megtanított reá, hogy minden kielégülés adó a halálnak. Valamilyen nagyon finom halálfélelem van az öröm alján. De az igazság, mely egyszerre szólani kezdett hozzám az érzékelésből és az álomból, a tapasztalásból és a gondolatból, a versből és a tájakból, a zenéből és a tárgyakból, ez a csodálatos, hidegfényű sugárzás, ez a legfinomabb és legkegyetlenebb érzékelés hideg és pogány ünneppé avatta az életet. Vegyél karjaidba, Idő, úsztass a végtelenség partjain. Már nem félek ölelésedtől. Nyitott szemmel fogadom, nem boldogan, nem boldogtalanul.

Márai Sándor